Belépés

CAPTCHA
Ez a kérdés annak tesztelésére szolgál, hogy Ön egy valós személy, nem pedig egy spam robot. Kérem írja be a karaktereket az alábbi boxba:
Image CAPTCHA
Enter the characters shown in the image.

Itt írhatsz nekem

Kommunikáció 2.rész

A nem verbális kommunikáció egyéb eszközei

 

A nem
verbális kommunikáció eszközeiről volt szó; hadd mondjam el, hogy a gesztuson
kívül még nagyon sok apró mozgás jelzi viszonyunkat a partnerhez, a
kommunikációs folyamatban részvevőhöz; talán még megemlíteném a szemmozgást. Nem a tekintetváltást,
hanem a szemmozgást. Mindannyian tudjuk, hogy miként lehet jelentősen
végignézni valakin. Lehet úgy végignézni egy szobán, hogy az a csodálkozás, és
lehet úgy is, hogy a megvetés jele legyen. (A szemmozgás jelentéstartalma is
kultúrkörönként változó. Van ország, ahol nem szabad körülnézni, mert az
sértés. Csak a szembe szabad nézni. Van ahol nem illik szembenézni, mert az
tolakodás.)

Hovatartozásunkat,
életvitelünket, ideálunkat, énképünket úgynevezett kulturális  jelekkel is
kifejezzük.

A frizura és
a ruha, ezek elsősorban azok a jelek, amelyeknek alapján mi az utcán az
idegennek jelzünk, és az idegen is jelez nekünk valamit. Nemcsak a kulturális
hovatartozást, a nemhez való hovatartozást, hanem bizonyos magatartást is
tudunk  így jelezni például arról, hogy
kihívó vagy visszahúzódó vagyok-e. Mindez azonban elsősorban a felnőttekkel
kapcsolatosan érdekes, hiszen a kisgyermekek még nem maguk választják ezeket a
jelképeket.

 

A metakommunikáció

 

Nem
beszéltünk még a metakommunikációról. Tulajdonképpen
a metakommunikációnak csak a fogalmával kell megismerkedni, mert az eszközei
ugyanazok, mint amelyekről eddig szó volt. Minden kommunikációt, tehát minden
információátadást kísér nem szándékos,
nem tudatos információátadás is .
Ilyenkor anélkül közlök valamit, hogy ezt akarnám. Furcsa módon, amikor
valaki hazudik, akkor sok esetben metakommunikálja azt, hogy ő hazudik. Tehát ő
azt akarja, hogy elhiggyék neki, amit mond, de közben számos apró jellel
kifejezi, hogy ő sem hisz abban, amit mond, nem igaz, amit mond. Ez a
szélsőséges példája annak, hogy nem akarja kommunikálni, de mégis kommunikálja.

A
metakommunikációról tehát akkor beszélünk, ha nem akarunk kommunikálni, és
mégis adunk róla információt. Rendszerint érzelmeinket metakommunikáljuk.
Valaki nem akarja kommunikálni, hogy mit érez arról, amiről beszél, az információról  vagy arról, akivel kommunikál, mégis
megteszi, akaratlanul is "elárulja".

Egyes
szerzők azt állítják, hogy nem lehet leírni pontosan, differenciáltan, hogy
melyek azok a rejtett, indirekt jelzésmódok, amikből mi egy másik ember
érzelmeire, viszonyulásaira következtetünk, azokra, amiket nem akar velünk
közölni. Egy biztos, hogyha filmre veszik valakinek a közléseit, beszédét,
viselkedését, és azt sok ember megnézi, a vélemény általában egységes lesz.
Tehát mi biztonsággal döntünk, de amikor megkérdezik minek alapján döntöttünk,
azt már nem tudjuk pontosan. Nem tudatos folyamatról van szó, de a percepciója,
a "vétele" elég biztos.

Minden
kapcsolatnak megvan a maga története, megvannak az erőviszonyai, és
tulajdonképpen nem tudatosan, metakommunikatív eszközökkel folyik a kapcsolaton
belül ennek a kettős, egymást kiegészítő szerepnek a kialakítása,
arckifejezésünkkel, azzal, hogy milyen távolságra állunk meg a kommunikációs
partnertől, testtartásunkkal, önkéntelen gesztusainkkal, és így tovább.

Végezetül
néhány vizsgálatra szeretném felhívni a figyelmüket. vizsgálatok eredményei a
pedagógus és a gyermek között zajló események megértéséhez sok segítséget
nyújthatnak. Az Óvodai Nevelésben jelent meg Dehelán Éva, Szeredi Lili és
Tardos Anna beszámolója. A megfigyelések eredményeit elemezve, tulajdonképpen
azt próbálják a szerzők nagyon röviden elemezni, hogy milyen rejtett tartalma
van a pedagógus gyerekkel kapcsolatos viselkedésének. A felnőtt verbális és nem
verbális magatartása sokszor indirekt fejez ki valamit, és ennek az indirekt
kifejeződésnek nagyon nagy szerepe van. Egy másfél éves gyermek például a
kályha felé nyúl, mire azt mondja neki a pedagógus: "Hű, az meleg, be van
fűtve". Mi ennek a direkt tartalma? A pedagógus megmondja, hogy a kályha
meleg. Az indirekt tartalma kettős. Annak közlése, hogy azt várják tőle, ne
nyúljon a kályhához, továbbá indirekt tartalma e néhány szónak még az is, hogy
"én feltételezem rólad, hogyha te tudod, hogy ez meleg, akkor nem fogsz
hozzányúlni." A pedagógus magatartásának, akiről ebben az írásban szó van,
ez a lényege. Tehát a bizalom. A direkt utasítás tulajdonképpen rejtve
tartalmazza azt az információt is, hogy az utasító azt gondolja, hogy ezt a
gyermek másképpen nem fogja megtenni, csak ha erre utasítják. A gyermek
indirekt irányítása pedig azt feltételezi, hogy a gyermek is ugyanazt
szándékozik tenni, mint amit mi várunk tőle.

Még egy
érdekes dolgot hadd mondjak el a vizsgálattal kapcsolatosan. Amikor a
tekintetváltásról beszéltünk, akkor gondoltam rá, hogy sok esetben a felnőttek
elmulasztják a kommunikációs kapcsolat feltételeinek megteremtését. Legfeljebb
olyan formában fordul elő, hogy "figyelj rám", "nézz ide".
A vizsgálat során megfigyelt pedagógusnál számos előkészítő mozzanatot
jegyeztünk fel. Például, amikor elgurulnak olyan játékok, amelyeknek nem
kellene a földön lenniük, azt mondja a pedagógus: "elgurultak,
látod?" Csak amikor a gyermek észlelte, hogy mi történt, akkor tér rá a
javaslatára. Tehát a kommunikációs kapcsolaton belül előkészíti szavainak
megértését. Amikor egy gyermek társa könyvéért nyúl, nem azt mondja, hogy
"ne vedd el", "ez nem a tiéd", hanem azt mondja: „te is
szeretnél könyvet? Ez Elviráé." Tehát először megfogalmazza, hogy mi is
történt most: te is szeretnél egy könyvet. Azután azt mondja, hogy Elviráé; ez
ugyanaz a logika, mint mikor azt mondja, hogy meleg. Feltételezi, hogyha a
gyermek tudja, hogy a könyv Elviráé, nem veszi el. Itt is szeretném
hangsúlyozni, mint a tekintetváltásnál, hogy nem azért javaslom e tanulmány
elolvasását, hogy ezentúl mindent csak közvetve mondjunk a gyermekeknek. De
ezzel a logikával érdemes lenne gyakrabban élni, ezzel kifejezhetjük a
gyermekek iránti bizalmunkat. Ha pedig erről 
a logikáról lemondunk, - és ez nem ritka a csoportot irányító
pedagógusnál -  ezzel tulajdonképpen
indirekt módon azt fejezzük ki a gyermekkel szemben, hogy azt gondoljuk ő csak
direkt utasításra, felszólításra, emelt hangra cselekszik. Tehát ilyen rejtett
tartalma is van annak, hogy milyen módon próbálunk valamit elérni a
gyermekeknél.

A másik
vizsgálat, amire fel szeretném hívni a figyelmüket Hevesi Katalin vizsgálata a
gyermekcsoport és a csoportban dolgozó felnőtt közötti verbális kapcsolat
alakulásáról. (Remélem kedvet kapnak ilyen vagy ehhez hasonló vizsgálatok
elvégzésére). Hevesi Katalin megnézte, hogy egy fél óra alatt a csoport
gyermekeihez hányszor szólt a gondozónő, és ami még nagyon érdekes, a gyermekek
milyen viselkedése váltotta ki ezt a szólást, és ebből hányszor kezdeményezett
a felnőtt és hányszor a gyermek. A vizsgálat eredményei hallatlanul érdekesek.
Arra volt kíváncsi, hogy a gyermekek negatív vagy pozitív viselkedése indítja-e
el kommunikációs folyamatot. Ez igen fontos, mert  a csoportban élő gyermekeknél sokszor egy
olyan "ördögi" törvényszerűség érvényesül, amelynek a lényege az,
hogy a gyermeknek fontos, hogy a felnőtt rá figyeljen, vele foglalkozzon, neki
beszéljen, őneki mondjon valamit. Olyan fontos számára, hogy képes ennek
érdekében bármilyen eszközt felhasználni. Az egy-másfél év körüli gyermek
például úgy húzza meg a társa haját, hogy meghúzza és közben a felnőttre néz.
Tehát ő társa bántását  a kommunikációs
kapcsolat létesítése eszközének használja. Ez rettenetesen nagy veszély. Mikor
a felnőtt a gyermek negatív viselkedésére figyel fel, a gyermek tulajdonképpen
úgy kezd kommunikálni, hogy "rossz vagyok, figyelj rám". Így indítja
el a folyamatot, mert másképpen nem tudja. Hevesi Katalin vizsgálatában, melyet
intézetünkben végzett, nagyon szép eredményeket kapott. Az előbb említett
Óvodai Nevelésben megjelent tanulmány  és
Hevesi Katalin vizsgálata is bizonyítja, hogy az "ördögi" logikának
nem kell feltétlenül érvényesülnie.

Végül
engedjék meg, hogy még egy vizsgálatot ismertessek annak alátámasztására, hogy
a fontos, a lényeges az, amit ténylegesen
érzünk, gondolunk, amit esetleg anélkül, hogy tudnánk róla, a gyermeknek
közvetítünk. A kommunikáció valódi tartalma a lényeges. Hadd említsek meg egy amerikai
vizsgálatot (Rosenthal-Jacobson). Az Egyesült Államokban is probléma a
hátrányos helyzetű gyermekek előmenetele, akik otthonról kevesebb indítással
jönnek. Mindenféle terveket dolgoztak ki arról, hogy többet kell velük
foglalkozni. Különféle vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatosan, ezek egyikéről
számolok be röviden. Egy város
peremkerületében két kutató azt mondta az iskolában, hogy új tesztet akar
kipróbálni. Az új teszt kipróbálására fölmérést végeztek az óvodai és az
iskolás csoportokban. Majd a fölméréseket borítékba tették és elküldték a
Harward Egyetemre. Ez körülbelül félévkor volt. Év végén az egyetem képviselői
eljöttek az értekezletre, és mellékesen elmondták, hogy ki az akinek sokat
ígérő teszteredménye van. Pár gyermeket említettek minden osztályból. Majd fél
év múlva és egy év múlva  megismételték a
vizsgálatokat. Azok a gyermekek, akikről "mellékesen" jót
nyilatkoztak, Beváltották a jóslatot.
Valóban kiemelkedtek, javultak tanulmányi eredményeik. A pedagógusok önálló,
intelligens gyermekekként jellemezték őket. Pedig a jóslás "vakon" történt! Az előzetes felmérés csak ürügy volt.
Abba bele sem néztek! Maga a jóslás
hatott!
Hogyan? Valószínűleg a pedagógus elhitte a jóslatot, és anélkül,
hogy tudott volna róla, anélkül, hogy tanítási módszerein változtatott volna, metakommunikálta ezt a hitét, bizalmát a
gyermek iránt.

Ez a hit a
gyermekben, a bizalom iránta - a nevelés eredményességének egyik legfontosabb
feltétele.

 


 

 


 

Földangyal fórum

Ki van itt?

Jelenleg 0 felhasználó és 17 vendég van a webhelyen.